John Jackson


"Minden tekintetben hatalmas lehetőség volt ez az új film. Új távlatokat nyitottak abban, hogy mit lehet megcsinálni egy snowboard filmben. Borzasztóan örülök, hogy részese lehettem ennek."

John, hogy kerültél a „The Art of FLIGHT” produkcióba?
JJ: Még az özönvíz előtti időkben együtt csúsztam Travis-szel ilyen-olyan versenyeken, úgy nőttem fel, hogy őt figyeltem deszkázás közben, de ez fordítva is igaz. Szóval mindig is barátok voltunk és én mindig felnéztem rá. Amikor elkezdték forgatni a „That’s It, That’s All” című filmet, engem is meghívtak. Baromira örültem, hogy elhívtak arra az útra, de sok időt mégsem tudtam szánni rá, mert egyéb munkáim is voltak. Pedig a film visszhangja nagyon jó volt. Végül egészen hihetetlen mozi kerekedett belőle. A srácok nagyon keményen művelik a dolgukat.

Nyomon követtem az egész folyamat alakulását a Brain Farmmal, és azóta mindenkinek fejlődött a snowboard tudása is, szóval minden tekintetben hatalmas lehetőség volt ez az új film. Új távlatokat nyitottak abban, hogy mit lehet megcsinálni egy snowboard filmben. Borzasztóan örülök, hogy része lehettem ennek, viszont nagyon letört, hogy nem tudtam többet forgatni [mivel 2010 decemberében volt egy elülső keresztszalag-szakadásom].

A „The Art of FLIGHT” forgatása közben volt egy kiemelkedő pillanat, amikor azt gondoltad: „most már biztos, hogy különleges lesz a film”?
JJ: Hoppá! Igen, a forgatásba az alaszkai úton csöppentem be, 2010 áprilisában, a szezon ünnepélyes zárására. Amint találkoztunk a többiekkel a reptéren Alaszkában, tudtam, hogy ez valami különleges dolog. Megláttam azt az eszement kisteherautót, ami úgy néz ki, mintha a seregtől csaklizták volna el, a tetején egy rakétavetővel, belül pedig tele számítógéppel. Első dolgunk volt, hogy megálljunk egy italboltnál, ahol sikerült gyorsan megszabadulnunk 3.000 dollártól, mondván, úgyis egy hónapig össze leszünk zárva egy kunyhóban valahol az Isten háta mögött. Utána rögtön még 5.000 dollárt elszórtunk a fegyverboltban is. Mondjuk én nem, mert a kaliforniai személyimre max. egy csúzlit kaphatok.

Van olyan csúszás, amely számodra kiemelkedő a „The Art of FLIGHT” tordrilloi kiruccanásából?
JJ: Deszkás szemszögből nézve rengeteg pillanat volt, amitől elállt a lélegzetem. Napközben a táj, a vadon hihetetlen szépsége nyűgözött le, aztán az esténkénti videoelemzés során újra átéltük az egészet. Ráadásul a snowboardozás is eszeveszett jó volt!

Emlékszem az egyik legjobb napunkra Alaszkában. Kinéztünk magunknak egy elég göcsörtös nyomvonalat, és rámentünk. Szerintem amúgy az összes csúszásunk első volt ott. Induláskor mindenki
egyből jó vonalon ment. Aztán áttértünk egy nyomvonalra, amit csak ’A mágusnak’ hívtunk. Lando indult elsőként, aztán én és nagyon élveztük!

Utánunk csúszott le Rice, és soha olyan deszkázást még nem láttam, mint, amit ő művelt ezen a rögös, nagy, közel egy kilométer szintkülönbségű nyomon! Kezdett egy cab five-val, utána levágott egy methodot a hegygerincről, amiből egy hátra 180 fokos switch jött egy pár fordulásig, majd visszafordult egy újabb 180-assal, végül egy óriási backside 720-assal fejezte be. Annyi trükköt csinált a csúszása közben, mintha egy videojáték lett volna. Pazar! Na ez valami egészen különleges volt. Ott helyben tudtam, hogy eszméletlen lesz a film.

Az évek során sok stábbal forgattál. Szerinted mi egyedülálló a filmezésben Travis-szel, Curt-tel és a Brain Farm stábbal?
JJ: Nem vagyok hozzászokva, hogy négy-öt kamera engem figyeljen. Van egy srác fent egy kb. híradós kamerával, egy barbie kivágás, valaki a lejtőn, megint valaki más a túloldalon egy Phantom kamerával, meg persze Curt a helikopterben a Cineflex gép mögött. Általában nem látja a néző azt a rengeteg melót, ami a snowboardozás filmre vétele mögött áll, de ők mindent dokumentálnak. Felmásznak mindenhová a búmjaikkal, fahrt-síneikkel, ami persze időbe telik, tehát van, hogy várni kell. Nem könnyű feladat a legtávolabbi vidékekre eljuttatni tonnányi berendezést a forgatáshoz, pláne nem hómobilokon, porhóban. Viszont nekik is egyre jobban megy és ez is művészet, amely megéri a fáradságot.

A „The Art of FLIGHT” előzetesében van egy jelenet, amikor felborul egy hómobil, Te pedig lerepülsz, ott mi történt pontosan?
JJ: Bizony, le sem tagadhatnám. Elvileg januárban végig a stábbal kellett volna forgatnom, csak jött a térdsérülésem. Majd beleőrültem! Szóval rávettem az orvosomat, hogy legalább a hómobilozást engedélyezze. Megépítettem egy-két ugratót magamnak és buliztunk a srácokkal.

Egyik nap egy amolyan jó, felpattintós ugratót próbálgattak és annyira élvezték, hogy nem akartam kihagyni. Ezért hazamentem és elkezdtem nézegetni videókat arról, hogy hogyan kell hómobillal hátraszaltózni, aztán gondoltam magamban: minden világos, ez sima ügy. Néhány felvétel elég ijesztő volt egyébként, például amikor a hómobil az utasa fejére esik, ezért azokat inkább átugrottam. Magabiztos voltam, de a többiek véleményét is kikértem, persze Curt rávágta, hogy „simán, haver, nyomjad csak, menni fog!” Namost egyfelől messze túl gyorsan mentem, ki is lőttem a levegőbe, mint egy rakéta. A másik tényező, hogy mindenképp kellő gyorsasággal kell irányban tartani a gépet. Szóval még idejében leugrottam inkább, mert tudtam, hogy milyen, amikor a fejeden landol. Viszont jövőre is kipróbálom, a szánkómmal úgyis jobban megy már az ugratás.

Jelenleg fizikoterápiára jársz, szóval mi történt és mikor látunk újra havon?
JJ: Elvileg már az idei szezonban. A műtétem óta majdnem fél év telt el és ugyanolyan erősnek érzem magam, mint azelőtt bármikor. Már majdnem befejeztem a felkészülést, persze a térdemre is oda kell figyelnem. Szóval a visszatérésem teljes erőbedobással történik majd. Azt tervezem, hogy szép lassan elkezdek boardozni novemberben, decemberben pedig kicsit ráerősítek. Januárban meg újra forgatunk.

A gyógyulással töltött idő alatt volt lehetőséged kipróbálni új dolgokat?
JJ: Sok üzleti lehetőség adódott. Beindítottam a Jax Union nevű ékszerkollekciómat, honlapunk is van: jaxunion.com. Sok időt töltök Los Angelesben, mert a Jax cuccokat ott gyártjuk, de az orvosaim és fizikoterapeutáim is ott vannak. Nem mondom, hogy a kedvencem lenne a város, inkább a lejtők embere vagyok.

Cikk részletek